„Lassabban élünk, nyugodtabbak vagyunk.” – interjú a Wiesner családdal
Rátonyi Flóra férjével, Wiesner Ádámmal úgy döntött, hogy három kicsi gyermekükkel együtt fél év alatt felfedezik Európát. Lakóautóba pattantak hát és jelenleg Marokkóban ismerkednek a helyi emberekkel és szokásokkal.
CamperON: Nem mindennapi bátorság vagy felfedezőkedv szükségeltetik ahhoz, hogy egy család úgy döntsön, hogy szakítva a megszokással, három gyerekkel a nyakába vegye a világot. Kérlek mutatkozzatok be pár szóval, mit kell rólatok tudni?
Ádám: Wiesner Ádám vagyok, 42 éves, Flórával 17 éve alkotunk egy párt. Vendéglátóipari Főiskolát végeztem és akkor csöppentem bele rövid távú projektekbe külföldön, amivel a mai napig keresem a kenyerem. Többféle munkát végeztem, rendezvényeken, eseményeken dolgoztam, mind a szervezői, mind a felszolgálói oldalon. Több nyelven beszélek, mivel Németországban tanultam két évet, Amerikában laktam több éven keresztül és a Forma 1-gyel is utaztam a világban. Számomra tehát elég kézenfekvő ez az életforma és az utazás. Boldog vagyok, imádok utazni és a családommal lenni.
Flóra: Engem Rátonyi Flórának hívnak, az utazással már kiskoromban összekapcsolódtam, mivel apukám a sport világában tevékenykedett és gyakran engem is magával vitt az útjaira. Ahogy megismertem Ádámot, az első pillanattól kezdve közösen utazunk. A megismerkedésünk után néhány héttel már Kínába mentem vele felszolgálni. Vele kezdtem el az utazásnak megérezni a lényegét és tanultam el az egész folyamat csínját-bínját. Hátizsákkal bejártuk Kínát, Japánt, Vietnámot, Indiát, a kedvenc helyünk Ázsia. A gyerekek érkezésével otthon maradtam és velük töltöttem a mindennapjaimat. Nemrégen kezdtem lakberendezőnek tanulni, ami a lakóautózás miatt most picit parkolópályán van. Van három gyerekünk, Levi, Vili és Panni, akik szintén szeretnek utazni.
Mikor kezdtétek ezt az utat tervezni és mi volt a fő motivációtok?
F: Leköltöztünk a Balatonra és ott építkezni kezdtünk, ami 5 évig tartott és felemésztette minden energiánkat. Eljött az a pont tavaly, amikor azt mondtuk, hogy most akkor valahova el kell menni, feltöltődni. Mivel arra nem volt keretünk, hogy valami nagyon fancy helyre menjünk all-inclusive ellátással – és amúgy mi nem is ezt a fajta utazást szeretjük -, így kitaláltuk, hogy mi lenne, ha vennénk egy lakóautót. Svédországban találtunk rá erre a Hymerre, egy magyar család hirdette és azonnal lecsaptunk rá. Repülővel kiutaztunk családilag és a hazafelé vezető utat két hét alatt tettük meg. Nagyon élvezte mindenki és akkor éreztük meg, hogy ez tényleg nekünk való utazási forma. Akkor és ott találtuk ki, hogy ebből lehetne valami sokkal többet is kihozni és ott kezdtük el tervezgetni, hogy merre induljunk el, már egy hosszabb időre.
Mit szóltak a tervhez a családtagok, barátok?
Á: Nagyon vegyes volt a fogadtatás. Van, aki nagyon támogat benne és azt mondja, az ő álmát is megvalósítjuk ezzel az úttal. De olyan is van, aki nem érti ezt meg.
F: Én szoktam felrakni tartalmakat a Facebook-ra és pont azon gondolkodtam, hogy ezeket megnézni valóban fárasztó lehet mások számára.
Á: Igen, ha a mindennapi verkliből nézed ezt, akkor valóban gondolhatod azt, hogy na jól van, menjetek ti az izébe… Te hogy gondolod ezt?
CO: Igazából bennem ez az irigység soha nem fogalmazódott meg. Én rengeteg utazót követek, gyerekeseket és gyerek nélkül utazókat egyaránt és engem ezek inspirálnak. Ha ő meg tudta csinálni, akkor én miért ne tudnám? De persze az emberek mások és nyilván egy gyárból, három műszakból nézegetve a videókat ez máshogy csapódik le.
F: Vannak olyan emberek, akik nagyon szeretnék a világot felfedezni, de mégsem ezt a fajta utazást választják, mivel szükségük van arra a komfort fokozatra, amit egy lakóautó nem tud megadni. Olyanok is voltak, akik azt mondták erre az útra, hogy ez egy hülyeség. Szóval elég vegyes volt a fogadtatás. Azt tapasztaltuk egyébként, hogy a távoli barátok nagyon támogatóak, valamint azok az emberek, akik hasonszőrűek és lakóautós csoportokban olvasgatják a beszámolóinkat. Tőlük nagyon sok pozitívumot, biztatást, információt kapunk.
A gyerekektől szeretném kérdezni, hogy ti hogyan fogadtátok az ötletet, hogy fél évig egy lakóautóban fogtok élni?
Panni: Én arra gondoltam, hogy nagyon jó lesz.
Vili: Én nem tudtam, hogy mire számítsak. Reméltem, hogy jó lesz. Nem akartam ott hagyni a barátaimat, de vártam is az egészet, mert nagyon szeretek a lakóautóval utazni.
Levi: Én nagyon rosszul fogadtam először. Szeretek iskolába járni, ott vannak a barátaim is. Féltem, hogy ott kell hagyni az otthonomat. Meg bennem volt az is, hogy nagyon kicsi ez a lakóautó, hogy fogunk aludni, meg mit fogunk csinálni az autóban, ha állandóan úton vagyunk.
És megváltozott a véleményetek azóta?
Panni: Nem, én nagyon jól érzem magam.
Vili: Kicsit hiányoznak a többiek, de nagyon jó utazgatni.
Levi: Az elején rossz volt, de most már jó. Amikor elindultunk, még nagyon hiányoztak a többiek meg honvágyam is volt, de mostanra ezek elmúltak. Jelenleg egy kempingben vagyunk és van egy felnőtt marokkói barátunk, Ayoub és vele szoktunk sokat együtt lenni. Úgyhogy most nagyon jó..
Felnőttek, ti hogy látjátok? Kit viselt meg a legjobban az út?
F: Mi azt tapasztaljuk, hogy minél fiatalabb egy gyerek, annál kevésbé viseli meg az elválás az otthoni közegtől. Ahogy láthattad, Panninak bőven elég, hogy 0-24-ben együtt van a család, minden tökéletes. Vili már hiányolja a barátokat, de alapvetően jó neki a testvéreivel és velünk. Levit viseli meg a legjobban, neki már nagyon hiányzik az iskola, a barátok, a haverok, az a társaság, amibe beleszokott. Szóval én azt tanácsolom, hogy ha valaki gyerekkel akar útnak indulni, akkor az 5-6 éves kor az ideális. Már emlékszik az élményekre, de még nem hiányoznak a barátok, a család megfelelő biztonságos közeget tud nyújtani.
Mikor indultatok útnak és mikor tervezitek a visszatérést Magyarországra? Van egy konkrét útitervetek, amit mindenféleképpen szeretnétek megnézni ez alatt az idő alatt? Esetleg napokra lebontva, hol mennyi időt fogtok tartózkodni? Vagy elindultatok és ha megtetszik egy hely, akkor addig maradtok, amíg teljesen fel nem fedezitek?
Á: Január 18-án indultunk el, a félévi bizonyítvány után. A tervezéskor azt néztük, hogy hol milyen az átlaghőmérséklet. Nem akartunk a hidegből a hidegbe menni és persze költséghatékonyabb is egy melegebb helyen lenni. Hidegben a fűtés elég gyorsan megeszi a gázt, míg most egy hónapig is elég egy palack a főzéshez. Konkrét útitervünk napra lebontva nem volt és nincs most sem, mindig eseti, hogy hol mennyi időt töltünk el. Ezek a szigorú időbeosztást követők nagyon nem mi vagyunk. Nem szeretnénk utazás közben azt érezni, hogy valamit csak azért csinálunk, mert muszáj, mert elterveztük. Ahol vagyunk, ott szeretjük kimaxolni a dolgokat. Szeretjük a spontaneitást, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Hogy mikor térünk vissza? (nevetnek) Ez mindig képlékeny. A balatoni nyarat a gyerekek nagyon szeretik, mert az nálunk mindig tele van eseménnyel és nyüzsgéssel. Azt nem szeretnénk kihagyni. De hogy mikor érkezünk pontosan, azt még nem tudjuk.
F: Én mindig bele voltam szerelmesedve a marokkói szőnyegekbe és most, hogy itt vagyunk, bele is kezdek egy ilyen jellegű vállalkozásba, szóval ettől is függ a hazaérkezésünk dátuma. Meg persze az is, hogy ha sikerül ezeket otthon értékesíteni, mikor fogunk visszatérni újabb áruért.
Magyarországon nem igazán jellemző az, hogy iskolás korú gyerekekkel induljanak világot látni és a homeschooling fogalma sem elterjedt itthon. Sokakat érdekel ez a kérdés és sokan fontolgatják ezt a lépést, de nem tudják, hogyan is lehet ebbe belevágni, milyen engedélyek szükségesek. El tudnátok mondani a teljes folyamatot, amin át kellett esnetek?
F: Amikor megfogalmazódott bennünk az utazás gondolata, akkor először az igazgató urat kerestem meg az iskolában. Ez még decemberben volt. Kicsit félve és kéztördelve mondtam el neki a tervünket, úgy is mentem oda, hogy ha nemleges a válasz, akkor azt is elfogadjuk. De ő egyből azt mondta, hogy természetesen rendben van a dolog. Ennél nagyobb tanulási lehetőséget nem kaphatnának a gyerekek ebben a korban, szóval innen is köszönjük a rugalmasságát!
Mivel nem tudtam az eljárás pontos menetét, segített ebben is. Miután ő engedélyezte a dolgot, az Oktatási Hivatalból egyéni tanrendet kellett kérnünk a fiúknak. Nagyjából 10 perc alatt intéztem el az egészet. Volt egy formanyomtatvány online, amit ki kellett tölteni. Ide írtam egy rövid szösszenetet, hogy a család úgy döntött, hogy ebben a rohanó életben egymásra hangolódva próbáljuk a gyerekeknek megmutatni azt, hogy a világnak egy másik részén milyen az élet. Ez így rendben volt és el is fogadták.
A következő lépésben pedig elmentem a tanító nénikhez, akik szintén nagyon pozitívan álltak hozzá. Vili jelenleg másodikos, Levi pedig negyedikes. Mivel nem akartuk a felső tagozatból kiszakítani, mert az azért már egy más világ, ezért döntöttünk úgy, hogy akkor induljunk útnak most, amíg még ő is alsós. Panni még középsős, nála könnyebben ment ez a folyamat.
Linkek Oktatási Hivatalhoz:
Levi, év közben indultatok útnak. Nektek mennyire volt nehéz elszakadni az iskolától, a barátoktól? Tartjátok rendszeresen a kapcsolatot az osztálytársakkal? Mik voltak az osztálytársak, barátok reakciói arra, hogy utazgatni fogtok?
L: Nem igazán fogták fel elsőre, hogy elindulunk és hogy nem fogunk találkozni jó sokáig. De nem fogadták jól. Biztosan hiányzunk nekik és így tudják kimutatni. Vagy nem tudom.
Hogyan zajlik az oktatás? Hogyan képzeljünk el egy tanórát? Tömbösítetek vagy egy nap mindenfélét tanultok? Év végén hogyan zajlanak majd a vizsgák?
Az igazgató úr engedélyezte, hogy a következő év megkezdése előtt érjünk haza és augusztusban tegyék le a gyerekek a vizsgákat. A pedagógusok szerencsére nagyon rugalmasak voltak, segítettek kijelölni, hogy mik azok a fontosabb témakörök, amiket mindenképpen meg kell tanulni, mert szükségesek lesznek a vizsgához. A legegyszerűbb a tömbösítés volt. Például a matematikával addig foglalkoztunk, amíg egy fejezet végéhez nem értünk. A többivel viszont nem haladunk ennyire a könyv szerint, de folyamatosan beszélgetünk a kultúráról, nyelvekről, vallásról, történelemről, irodalomról, környezetismeretről. Ezeket könnyebb feldolgozni az utazás közben. Ezt úgy képzeld el, hogy egy hosszabb út során odagyűlünk a vezetőülés köré és mindenki hozzá szól egy adott témához. Keresek plusz információkat a neten és azt még hozzáolvasom nekik. Mióta járnak a francia iskolába, azóta csak hétvégén haladunk. Nem akarunk rágörcsölni erre az egészre. Úgy voltunk vele, hogy majd nyáron, otthon jobban ráfekszünk a témára.
Á: Viszont az érezzük, hogy nem tudunk tanítani. Ha esetleg elmennénk egy hosszabb útra, akkor biztosan fogadnánk melléjük segítséget. Egyébként nagyon sokat tanulnak észrevétlenül, egy csomó dolog rájuk ragad. Például a piacon ők segítenek a számokban. Meg rengeteg élmény éri őket, amiket elég nekik feldolgozni.
Á: Viszont az érezzük, hogy nem tudunk tanítani. Ha esetleg elmennénk egy hosszabb útra, akkor biztosan fogadnánk melléjük segítséget. Egyébként nagyon sokat tanulnak észrevétlenül, egy csomó dolog rájuk ragad. Például a piacon ők segítenek a számokban. Meg rengeteg élmény éri őket, amiket elég nekik feldolgozni.
Gyerekek, milyen érzés, hogy most nem a tanároktokra, tanítótokra kell figyelni, hanem a szüleitek oktatnak benneteket? Mennyire tudjátok őket elfogadni pedagógusként?
L: Nem igazán tudjuk elfogadni, hogy ők tanítanak bennünket. Őszintén szólva nagyon rosszul tanítanak. (nevetés) Dádi tanítja a matekot, mert abban nagyon jó, a Mámi pedig a nyelvtant, irodalmat, olvasást.
Most Marokkóban jártok iskolába. Hogy érzitek magatokat ebben a közegben? Mennyire hasonlít ez a magyar oktatásra?
L: Ez nem egy igazi iskola. Nagyon kevesen vagyunk, csak 5-7 gyerek egyszerre, vegyes korosztály. Csak egy tanár nénink van és franciául tanulunk. Még nem beszélünk jól, de egyre jobban megy. Nincsenek tantárgyak, csak témák vannak. Például megtanultuk a számokat és azt, hogy plusz meg mínusz és ehhez kapcsolódóan kaptunk matek feladatot is. Amikor a színeket tanultuk, akkor színes képeket készítettünk.
És otthon, Magyarországon tanultatok korábban nyelveket?
L: Én már jártam angolra korábban is és most is tanulok online egy tanártól. Az már elég jól megy.
V: Én bele szoktam hallgatni Levi angol órájába. Én is szeretnék majd később angolul tanulni.
Á: Panni még kicsi, neki éppen elég az, hogy bejár ezekre a francia órákra. De azt vettük észre, hogy issza magába az információkat, mint a szivacs.
Milyen országban jártatok eddig, mi a legkedvesebb emléketek?
F: Az első hely, ahol ténylegesen megálltunk hosszabb ideig, az Franciaország volt. Ugyanis nekem lejárt az útlevelem, de ezt az utolsó nap vettem észre. Mindenkijét leellenőriztem, meghosszabbítottam, csak az enyémről felejtkeztem el. Az indulás napján aztán elmentünk az Okmányirodába és Ádám testvérének a címére kértem kipostázni az új útlevelet. Ők Franciaországban laknak, így mire odaértünk szép lassan, addig az új okmányom is megérkezett. Útközben szép helyeken álltunk meg, úgyhogy nem bánjuk azt a 1,5 hetes várakozást. Többször voltunk kempingben, de nekünk az igazi szabadság az a biwakolás. Hogy megállsz valahol, reggel kinyitod az ajtót és ott van a tengerpart melletted.
A lakóautó mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket? Mennyire kényelmes? Volt esetleg az úton valami műszaki problémátok, ami kihívás elé állított benneteket?
Á: Egy 30 éves Hymer B644 lett a társunk az úton. Nagyon öreg, recseg-ropog útközben, de nagyon szeretjük. A saját lábán hazajött Svédországból, utána elvittük egy nagy szervizre, ahol elmondtam, hogy Marokkóig megyünk, cseréljenek le rajta mindent, ami rossz. A szerelő azonnal mondta, hogy ezen nincs mit megjavítani, úgyhogy csak általános dolgokat csinált meg rajta: olajcsere, ékszíj, meg ilyenek. Indulás előtt megkérdeztük, hogy nem kellene lecserélni a gumikat? De azt a választ kaptuk, hogy tökéletesen jó, így maradtak. Aztán leértünk a francia tengerpartra és az egyik reggel arra ébredtünk, hogy az egyik kerék kilyukadt. Gyors kerék csere, aztán mentünk tovább. Kicsit később autópálya, egyszer csak egy hatalmas durranás, recsegés, remegett az egész autó. Hamar rájöttünk, hogy ez bizony egy újabb defekt. Szerencsére hamar volt egy kijárat, de mire leértünk az ott található benzinkúthoz, az autó súlya teljesen összegyűrte a kereket. Mire odaértünk a gumishoz, már zárva volt, de másnap rendeltek nekünk új gumikat és ez is megoldódott. És aztán volt még egy izgalmas sztorink, amikor a lépcsőt nem húztuk be és elakadtunk vele egy hídon, Olaszországban, okozva egy kis dugót.
Amúgy az a nagy szerencsénk, hogy ez egy Fiat Ducato, nagyon egyszerűen szerelhető, mindenhol van hozzá alkatrész, még Marokkóban is.
Jelenleg hol tartózkodtok és hogyan telik egy átlagos napotok?
F: Már másfél hónapja egy helyen vagyunk, ahol a gyerekek iskolába is járnak. Ahogyan ők is említették, ez egy francia iskola, itt igazából nyelvet tanulnak, de a nyelv által például megismerték a számokat, a színeket és sok minden mást is.
Reggeli után ők elindulnak oda, utána nekünk van egy kis időnk magunkra, egymásra. Ilyenkor szoktunk sportolni (Ádám fut, én jógázok), megiszunk nyugiban egy kávét, majd következik az ebédfőzés és a házimunka. Délre itthon vannak a gyerekek, jön a közös evés, majd ők visszamennek a suliba. Néha Panninak ez már sok, ezért van, hogy ő itthon marad és pihen. A fiúk délután 16-ig vannak iskolában és amikor hazaérnek, akkor vannak közös programok. Este ha a gyerekek lefeküdtek, mi még ki szoktunk ülni a lakóautó elé és beszélgetünk, borozgatunk, kártyázunk, kicsit feltöltődünk. Hétvégén pedig próbálunk még több közös élményt szerezni: piacra járunk, megtanultunk szörfözni és próbálunk megismerkedni a helyi kultúrával és gasztronómiával is.
Mennyire jött be nektek Marokkó?
Á: Flóra kicsit tartott ettől az arab világtól előzetesen, így az utazás nagyobb részét inkább Európába terveztük. Nem szerettük volna, hogy ő vagy a gyerekek ne érezzék magukat komfortosan.
F: De aztán ahogy beléptünk az országba, az első pillanattól kezdve magával ragadott ez a kultúra. Minden félelmem elillant. Próbálok egy olyan taktikát alkalmazni, hogy mindenkire azonnal rámosolygok. És ez tényleg működik, mindig mosolygós kedvességet kapok vissza. Az itt élők nagyon kedvesek, vendégszeretők, segítőkészek. Teljesen pozitívan csalódtam a helyben. És mivel ugye az árak is kedvezőbbek, ezért őszintén szólva nem nagyon igyekszünk vissza Európába.
Miket szoktatok enni? Magyar vagy marokkói ételeket?
F: Vegyesen. Vannak favoritok – pizza, palacsinta, a klasszikusok. Sajnos hárman (Flóra, Panni, Vili) gluténérzékenyek vagyunk, így ez még külön megnehezíti a dolgunkat. Hoztunk magunkkal speciális lisztkeveréket, abból szoktunk kenyeret és pizzát készíteni. De itt sajnos szinte mindenben van liszt. Ezért elég nehéz mondjuk beülnünk egy étterembe.
Á: A héten most mi tanítottuk meg itt a kempingben a többieket pörköltet főzni. De igazából otthon nem a klasszikus magyaros konyhát visszük, hanem sok ázsiai, arab, indiai ételt teszünk az asztalra. Levivel mi néha elszökünk nem mentes ételt enni, mert nem akarjuk a többiek szívét fájdítani.
Vannak kedvenc marokkói ételeitek? Amit már magatok is el tudtok készíteni?
L: Az egyik, amit sokszor szoktunk vásárolni, az a mogyorókrém. Nagyon szeretjük, mert frissen szokták készíteni. Sokkal jobb, mint a Nutella. A másik a lencsés tajine. Ayoub megtanított bennünket, hogyan kell készíteni. Vettünk mi magunk is egy tajine-t és nagyon sokat sürgölődünk, forgolódunk a konyhában és figyeljük, mit és hogyan kell készíteni. Itt általában nincs tányér és evőeszköz helyett kenyeret törnek le, azt tunkolják bele az ételbe, az igazából a kanál. Kicsit másabbak itt a higiéniai viszonyok, mint otthon.
Egy ilyen szűkös helyen elkerülhetetlenek a konfliktusok. Hogyan tudjátok ezeket egymás között kezelni?
F: Nálunk Levi és Ádám az, akiknek nagyon fontos, hogy hol alszik. Ezért az elején, mikor ment a tervezgetés, hogy ki kivel és hol aludjon, akkor Levi kikötötte, hogy ő egyedül szeretne. Így ő megkapta a vezető ülés feletti nagy, kétszemélyes ágyat. A kicsik az ebédlőasztal összecsukásakor létrehozott alvóhelyen vannak, mi pedig hátul, a hálóban. A gyerekek között konfliktust leginkább az esti pihenés okozza. Levi csak csendben tud aludni, a kicsik pedig még csacsognak, báboznak, viháncolnak, ami nyilván idegesíti Levit és közöttük emiatt szinte mindig vita van. De más konfliktus nagyon nincsen, szerencsére.
Konfiktus Levi és köztünk (felnőttek) a kütyüzés. Napi 1 óra képernyőidőt engedélyezünk és ehhez nagyon szigorúan tartjuk magunkat. Otthon sokkal jobban kereste, itt azért mindig van valami élmény, elfoglaltság, ami miatt nem hiányzik neki.
Á: Mi egy harcos pár vagyunk, az első pillanattól kezdve sokszor csaptunk össze, ez a mai napig tart. Ilyen dinamikus a mi kapcsolatunk. Nincs ilyen tányércsapkodás vagy ilyesmi, de vannak dolgok, amiket máshogy látunk. Köztünk a legnagyobb konfliktusforrás az, hogy hol, mennyit és mire költsünk. De ez otthon is így van, szóval ez nem az utazás miatt alakult így. (nevetnek)
F: Én azt vettem egyébként észre, hogy ezek a konfliktusok itt, az utazás során egyre kevesebbek. Sokkal jobban tudunk együttműködni. Lassabban élünk, nyugodtabbak vagyunk, szinte semmi nincs, amin stresszelnénk. Azt kell, hogy mondjam, hogy így elélnénk százötven évet is. Az a fantasztikus ebben az útban, hogy iszonyatos nyugalom tölt el, amikor a környezetünkben élőkkel beszélgetünk. Például amikor megérkezik egy idős házaspár egy expedíciós kamionnal és elmesélik, hogy ők voltak fent Alaszkában, Kanadában, Amerikában, onnan le Patagóniába, majd hajóval Afrikába utaztak… Vagy egy 23 éves lány, akit bár a szülei támogatnak, de két évet spórolt, hogy vegyen egy Jeep-et és egyedül indult világot látni a kutyájával. Mikor hallod ezeket az élettörténeteket, hogy kik milyen túrákon vannak…Hát az valami fantasztikusan inspiráló. Teljesen más perspektívát nyitott meg előttünk ez a sok-sok élménybeszámoló. És tovább lök ezen az úton, hiszen erről szól az élet. Ha tudsz egy picit szerényebben élni, akkor mindenképpen indulj el és fedezd fel a világot, amíg csak van rá lehetőséged.
Azt azért tegyük hozzá, hogy ez nem csak a kalandról, meg a felfedezésről, meg az izgalomról szól. Itt is benne vannak a mindennapok kínlódásai. Pici a hely, folyamatosan kerülgetni kell egymást. Nincs privát szférád, valaki állandóan benne van az aurádban. Ezek azért megnehezítik a mindennapokat. Ha kempingben vagyunk, akkor ez egy fokkal jobb, mert olyankor nagyobb a tér.
Készítettetek előzetesen egy költségvetést, hogy mennyibe fog kerülni az út? Vezettek egy pontos táblázatot, hogy tudjátok, mennyi maradt a keretből? Esetleg azért, hogy később visszanézzétek, mi mennyibe kerül?
Á: Nem készítettünk pontos költségvetést, de nagyon nehéz belőni egy ilyen féléves útnak a teljes összegét, hiszen nagyon sok, előre nem látható kiadásunk lett. Nem tervezett kirándulások, műszaki problémák, egyéb élmények. Ezek dobják meg a büdzsét. Meg az útköltség, a benzin, ha mozgásban vagyunk. Nekünk az a cél, hogy nagyjából ne kerüljön többe ez az út, mint hogyha otthon élnénk. Európában írtuk a költségeket, volt egy napi limitünk, mert ott jóval drágább az élet. Itt, Marokkóban nem írjuk, mert itt azért a pénzért jóval több mindent lehet kapni. Európa az drága egyébként. Mi öten vagyunk, képzeld el, hogy elmegyünk vacsorázni, az 100 euro és ezért még nem kapunk egy hű, de minőségi ételt. Ott azért észnél kellett lenni a kiadásokkal. Nekünk nincs fix bevételünk, nincs az, hogy minden hónap 5-én csilingel a bankszámlán a pénz. Amennyire szabadon tudunk élni, annak megvan a hátulütője is, hiszen ezek a bevételek amplitudóval tudnak mozogni.
Hogy vettétek észre? Mi, magyarok mennyire vagyunk mobilisak vagy röghöz kötöttek más nemzetekhez képest?
F: Mi magyarok nagyon be vagyunk ragadva. Marokkó francia gyarmat volt, és nyilván Franciaország egy nagy ország, más keresetekkel, de itt rengeteg francia lakóautós van. Átjönnek komppal és felfedezik az országot.
Mi már itt elég jól kiismerjük magunkat és szóltunk az otthoni barátainknak, hogy jöjjenek ki pár napra, nézzék meg, milyen csodálatos ország. Segítünk nekik mindenben, kimegyünk eléjük a reptérre, de csak egy barátunk jelezte, hogy érdekelné a dolog, ő épp a hétvégén érkezik hozzánk látogatóba. Sokukban ellenérzés vagy félelem van Marokkóval kapcsolatban, ami nekem nagy szívfájdalmam, mivel én nagyon nagyra becsülöm ezt a népet. Fantasztikus, hogy mennyire dolgosak, minden erőforrásukat felhasználják, nem pazarolnak, olyan dolgokat készítenek kézzel, amit máshol géppel sem, szóval lenyűgözőek.
Á: Az én célom az, hogy a gyerekeimet minél több helyre elvigyem, megmutassam nekik a világot, hogy nyitottak legyenek a különbözőségekre és alkalmazkodni tudjanak a megváltozott körülményekre. És ez később óriási lehetőség lesz számukra, hogy látják, lehet élni az életet máshogy is és máshol is. A világ nem ebből a 93.000 km2-ből áll. A világ minden táján emberek élnek, akik mások, de semmivel nem jobbak vagy rosszabbak nálunk. Ezt sulykoljuk beléjük.
F: És persze az alkalmazkodást. Hogy ha mi itt vagyunk az ő országukban, akkor meg kell tanulnunk az kultúrájukat, a nyelvükből néhány mondatot, hogy tudjunk kedvesen beszélni velük.
Á: Nem találkoztunk egyetlen magyarral sem az utunk alatt, senkivel. De rengeteg a német, holland, angol, ők elég utazós népek. Vannak kanadaiak, argentínok, brazílok, ausztrálokat lakóautóval.
Milyen előnyét vagy hátrányát látjátok ennek az útnak?
Á: Amikor ezt a kérdést először meghallottuk, egymásra néztünk és egyszerre mondtuk: semmi hátrányát nem érezzük ennek az útnak. Teljesen éljük az egészet, 100 fokon égünk, csak és kizárólag előnyét látjuk. Többek lettünk és még többek leszünk az út végére egyénileg, a gyerekek is, mi is és úgy is, mint egy pár. Jobban működünk ez alatt az út alatt, mint otthon a mindennapi stresszben. Mind amellett, hogy szinte egész nap együtt vagyunk.
CO: Azt gondolom, ha valaki elindul egy hosszabb útra, akkor két igazán nagy konfliktusforrás lehet. Az egyik, ha 8-16-ig dolgoznak a mindennapokban, aztán hirtelen ott találják magukat 0-24-ben egy szűk térben. A másik pedig, ha az egyik kalandvágyó és menne, a másik pedig csak megy vele, de nem az ő álma.
Á: Pontosan, mi is így gondoljuk. Szerencsére mi mindketten kalandvágyók vagyunk, ezzel soha nem volt gondunk. És egész évben sokat vagyunk együtt, hiszen a munkám miatt csak néhányszor megyek el pár hétre, hónapra. Szóval nekünk ez sem volt olyan nagy kihívás.
Tervezitek, hogy ha ennek a kalandnak vége, egy hasonló utazásba, de más célországokkal belevágjatok?
A terveink között szerepel a további utazás, de még nem tudjuk a pontos részleteket. (nevetnek)
Tetszett a beszélgetés? Érdekelnek Flóráék további kalandjai?
Kövessétek őket Instagramon:
