Mesés Marrakesh - I Love Utazás
Hogyan történhetett meg, hogy egyszercsak Marokkóban találtuk magunkat?
Ó, hát mindenképp vágyakoztunk az afrikai földrészre, és kutakodtunk miként lehet egyszerűen és olcsón átjutni legalább Tangerbe, ami a gibraltári komp után a legelső város az idegen földrészen. És gyalog menjünk, vagy motorral, vagy… neeem, a lakóautóval nem, az túl drága volna pár napra…
Repülő?
Oooo, nézzük csak!
Te jó ég!
Ilyen olcsón, Ilyen gyorsan és ilyen mesebeli helyre, mint Marrakech?
Igeeeen!
Így hát jegyet vettünk, szállást foglaltunk bent a medinában, egy autentikus kis hotelben-szintén hihetetlenül olcsón – és egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy felülről látjuk a fenséges Atlasz gyűrődéseit, mint egy hanyagul leejtett csodás kelme, úgy terült el alattunk a hegység, megannyi csúccsal és lankával. Aztán aranysárga homok következett, majd lassan ereszkedni kezdtünk egy, csak a mesékből ismert, különös, arab város fölött.
Egy kis purparlé a taxisokkal, majd pár perc után már Marrakech közepén találtuk magunkat a főtéren, egy különös mesevilágban, ahol mindenütt tradicionális berber zene szólt, nádfuvolák, sosem látott arab lantok, marokkói bongók zengtek, majmok ugrándoztak féldrágaköves kis pruszlikokban, sötét bőrű csörgőkígyók imbolyogtak tétován és félelmetesen. A Nap fénye idegenül aranyszerű volt, a levegőben frissen sült lepények, aromás fűszerek és kecske curry illata keveredett a falak tövébe kidobott csirkebelek szagával.
Zsongott az egész város, a hirtelen elrobogó motorok zúgása összemosódott az árusok, vevőket hívogató dallamos szólamaival, a sokszínű népség beszédhangjaival, gyerekek ricsajozásával, tyúkok és kakasok rikácsolásával.
Egyik ámulatból a másikba estünk.
Eufórikus boldogság vibrált a testünkben. Én konkrétan azt éreztem, hogy valahonnan régről van egy nagyon ismerős otthonosság érzésem itt. A lazaság, könnyedség, az ingergazdag légkör, a pezsgés, a csodás kézműves termékek, bőrtáskák, papucsok, szőnyegek, áttört réz lámpák, szizál kosarak, remek ezüst ékszerek, hatalmas medalionok, színes gyöngyök, egyedi motívumokkal díszített színes és natúr kerámiák, mozaikok, díszkutak, gazdagon festett bútorok és ajtók…Ó istenem és még sorolhatnám…
Az ételeik, fűszereik, a datolyával, fügével, magvakkal és mézzel dúsított édességeik mind egytől egyig mámorító ízorgiával kápráztatnak el minden idelátogató, helyi ízekre áhítozó, nyálcsorgató idegent.
És itt, egy idő után, valahogy elhagyjuk a megszokott sterilitáshoz szokott igényeinket. Pár óra után felbátorodva eszünk a helyi reggelizőben a cseppet sem tiszta, sőt, inkább beazonosíthatatlan maradványoktól foltos, ragacsos asztalkáról, mohón falatozunk a kis koszos körmű pincér által meglapogatott frissen sült, illatos lepényekből, hörpintünk hozzá a keserű kávéból, vagy az aromás, forró menta teából.
Nem érdekel már semmi, csak az asszimiláció, a puha beolvadás, hogy néhány napra elhihesd, hogy marokkói vagy, hogy az élet vidám, a hangulat könnyed, hogy minden lehetséges, hogy Fátima keze óvón föléd magasodik és minden ártás rajtad kívül esik.
…a taxiból kiszállva egy laza karlendítéssel tett irányba minket a sofőr, hogy tudniillik arra van a hotelünk. – Ó, köszi, most így a medinában a sok kis sikátort magunk előtt látva egy laza 5 óra múlva biztos meg is találjuk majd.
Persze lett más segítség és tényleg egyszer csak ott álltunk a dúsan festett kapu előtt, majd be is jutottunk, aztán fel, egyenesen a szobánkba, melynek ajtaja szintén pazar volt.
Két kis ajtószárny középen összefogva egy patinás alpakka-sárgaréz zárral, mely mikor kihúztuk a kis nyelvet, finoman klattyanva nyílt meg és beléphettünk egy nagyon nem európai szobába, ahol aztán minden reggel a müezzin éneke ébresztett minket, ahol pár napra marokkóinak érezhettük magunkat, mert ez a kora reggeli ébresztő eddig csak a filmekből volt ismerős, de most tényleg itt vagyunk, és mi vagyunk itt, és hihetetlen, de ez nem álom, csak álomszerű és nagyon is igaz!
Az első hűvös éjjelen – mert fűtés az nem volt, de hideg annál inkább – kicsit zaklatott volt az alvás. Egyszer Michel motyogására, zihálására ébredek, aki forgolódik, és az értelmetlen szólamok közül egyszer csak kiválik egy jól artikulált hatalmas ordítás: ÉBREDJETEEEEK!!!
Amire aztán ő maga is ijedten riad fel, én meg aztán főleg, és mérgesen le is oltom, hogy mi a francot művel, itt emberek vannak és tegye meg, hogy nem ijeszt engem halálra és most már aludjon normálisan, mert holnap nagy lesz a menet.
De mintha varázslat történt volna, pár perc múlva az egyik szobában emberek készülődéseinek zajai hallatszanak, pakolás, fogmosás, guruló bőröndök zaja…valaki egy korai géphez indul.
És akkor elgondolkodom hogyan is történhetett mindez, de rögtön tudom is, hogy mi emberek, mind össze vagyunk kötve láthatatlan szálakkal, és ebben a finom szövedékben milliónyi információ áramlik közöttünk. Michel vette a félálomban alvó emberek agyában áramló ébredés parancsot, és ezt dekódolva megfelelőképp ki is hangosította.
Ki tudja felébredtek volna-e, ha nem hallják meg egy őrült fülsiketítő kiáltását a másik szobából…
De térjünk vissza a mi mesebeli ébredésünkhöz, ami után egy fantasztikus egész napos taxis kirándulás következett az Atlasz-hegységbe egy brazil és egy pakisztáni-angol párossal együtt.
Voltunk egy kerámia műhelyben, egy berber család autentikus kis házában, megismertük a csodás helyi termékeket. Finom, tiszta argán olajat kenegettünk a bőrünkre, aranyló mézet nyalogattunk, illatos virág esszenciákat szagolgattunk, és minden ehetőt megkóstoltunk.
Az Atlasz sziklái között megbúvó házak között pici kávézók, apró boltok és arany kezű szőnyegszövő mesterek, hanyagul a kövekre hajított, vagy ágakról lelógatott remekei között sétáltunk fel egy vízeséshez.
Onnan visszaereszkedve egy folyóparti étteremben pihentünk le. A víz két oldalán hosszú hosszú kilométereken keresztül, földre terített színes kárpitokon tiritarka hencserek, zsámolyok és aprócska asztalkák várták az éhes utazókat, hogy mellé heveredjenek, és keleties stílusban fogyasszák el a tajine-ban feltálalt marokkói finomságokat.
Mennyei volt a harira, a híres fűszeres, illatos leves, mint ahogyan a kefta tajine is, ami tulajdonképp sáfrányos, gyömbéres, fahéjas-mézes hagymás szószban omlósra főtt bárány, asztalt szilvával, pirított mandulával megszórva.
Nehéz szavakat találni arra, amit itt éltünk át.
Fölöttünk a fenséges Atlasz magasodott, közvetlenül mellettünk a kis folyócska vize csilingelt, mi félkönyökre ereszkedve eszegettünk, szánkban a megannyi különös íz, bőrünket a meleg afrikai Nap simogatta és már megint hiába kerestem a jelzőket erre a felemelő, különleges érzésre, ami letaglózó áradatként zúdult minden érzékszervünkre egyszerre, egyazon időben.
A következő napon szintén filmbe illő jelenet volt a tevegelés, egy pompás kis pálma ligetben. A teve lassú, teste szokatlan módon hullámzik alattunk, és nem mondom, hogy túl sokkal tovább bírtuk volna a gerinc próbáló túrát a mély homokban poroszkáló dromedárokon.
Sorolhatnám még az élményeket, de az már másik műfajt kíván.
Az éjszakai repülést említem utolsóként, mert ahogy ideérkezésünkkor nappal az Atlasz gyűrődései és az aranysárga homokból kimagasló meseváros, úgy most a sötétségből kivilágló utolsó települések fényei varázsoltak el minket, ahogyan kirajzolták az afrikai kontinens csipkés végeit.
Alattunk épp az Atlanti-óceán lendült össze a Földközi-tengerrel, szemben már Malaga fényei rémlettek fel, a szívünk pedig a Marrakech-i utazás felejthetetlen élményeivel volt csordultig tele.
Szerzők: Uhl Veronika és Adányi Mihály – I Love Utazás
